ANDROMEDA, A HERCEGNŐ

Andromeda Etiópia hercegnője volt,Cepheus es Kasziopea lánya. Kasziopea büszke nő volt és gyakran dicsekedett, hogy szebb, mint Juno az istenek és Nereidek kiralynője. Neptun hogy megboszulja a nymfáinak megsértését egy tengeri szörnyet küldött elpusztítani Etiópia partjait. (néhány legenda arról szól, hogy a Cetus csillagzat jelképezi a tengeri szörnyet, de a mondások szerint a Cetus egy békés bálna volt).

A megijedt király beszélt Amonnal. Neptun csak egy feltétellel békél meg, ha a szörny megkapja Andromedát. A lányt tehát kikötözték a tengerparti sziklához, felkínálva őt a szörnynek. Szerencsére a hős Perszeusz épp akkor arra repült hazafelé a Gordon Meduza harcból. Amikor meglátta a lányt kikötve a sziklához, azt hitte egy márvány szobor, míg nem figyelte meg a könnyes szemeket. Azonnal beleszeretett. Perszeuszt annyira elragadta a lány szépsége, hogy szinte elfelejtette mozgatni a karjait a levegőben. Amint megállt igy szólt: "Nem kellene e láncokat viselned, számodra csak egy lánc létezzen, mely a szivet és a szerelmet köti össze. Mondd meg, ki vagy, honnan jöttél és miért vagy itt?"

A lány először suttogott, nemszokva a férfiak társaságához. Szerette volna eltakarni az arcát a kezeivel, és elsírta magát. Perszeusz újbol megkérdezte őt. A lány elmondta ki ő, honnan jött és hogy édesanyja mennyire büszke volt a szépségére, ezert neki Andromedának kell bűnhödnie. Mielőtt befejezte volna a tenger megnyílt es egy szörny bukkant fel hullámokat kavarva a vizen. A szomorú szülők a közelben álltak. Perszeusz felajánlotta, hogy megöli a szörnyet cserébe Andromeda kezéért. Az igen válasz után Perszeusz megölte Cetust (különféle mondások szólnak a harcról, hosszú öldöklés,a medúza fej láttára a Cetus megdermett). Andromeda megmenekült és feleségül ment Perszeuszhoz.

Az Andromeda csillagkép (Metamorphoses IV 674-692) az égen egy nőt ábrazol, melynek kezei össze vannak kötve. Andromeda emléke lebeg az égbolton, hogy örökké emlékezzünk rá!

PERSZEUSZ
Akrisziosz királynak azt jósolták a papok, hogy a saját unokája kezétől fog meghalni. A király nagyon féltette az életét, és mindenáron meg akarta akadályozni a jóslat valóraválását. Magához hívatta rabszolgáit, és megparancsolta nekik, hogy a királyi vár alatt ássanak pincét, az ajtaját pedig vasból készítsék. Amikor a pince elkészült, Akrisziosz levitette szolgáival lányát, Danaét, és gondosan rázárta az ajtót. Gondoskodott róla, hogy élelemben ne legyen hiánya, de a pincét Danaé egy pillanatra sem hagyhatta el, nehogy a szörnyű jóslat beteljesedjék. A fogoly királylány fájdalmas panasza az istenek urának is a fülébe jutott. Zeusz megsajnálta a szerencsétlen leányt, s aranyeső formájában leszállt a pincébe, és pompás ragyogással elűzte belőle a föld alatti sötétséget. Az istenek atyja megszerette Danaét, s a királylánynak nemsokára fia született, akinek a Perszeusz nevet adta. Akrisziosz király egyszer a várudvaron sétált, s hirtelen megtorpant. Gyereksírás ütötte meg a fülét. Szerette volna elhitetni magával, hogy a vártornyok körül sűvítő szelet hallja, de a sírás erősödött, s a király meggyőződött róla, hogy a pincéből hallatszik fel. Akrisziosz rémülten futott a vasajtóhoz, kinyitotta, és berontott a pincébe. Danaé a nyakába borult, és sírva kérte kegyelmezzen a kis Perszeusznak, s kimélje meg az ő életét is. De a király eltaszította magától, és visszasietett a várba. A halálfélelem annyira eltöltötte a lelkét, hogy könyörületnek nem maradt hely benne. Megparancsolta az őröknek, hogy lányát és unokáját egy nagy ládában a tengerbe vessék. Az őrök teljesítettek a parancsot, s alkonyatkor már a tenger hullámai játszadoztak a ládával, amelyben a boldogtalan Danaé ült, fiacskáját ölelve. A láda keskeny résein keresztül csupán a távolodó partot és a kék hullámok fehéren habzó taraját látta. Leszállt az éjszaka, s a láda még mindig a végtelen vizeken himbálózott. Hullámok ringatták, örvények görgették, s a szél ismeretlen part felé kergette. A félelemmel teli nyugtalan éjszaka után a látóhatáron feltűnt egy sziget, amely egyre közeledett, egyre növekedett. A szél sebesen hajtotta a ládát a part fele. A víz szélén álló halászok éppen ki akarták vetni hálójukat, amikor valami furcsa tárgyat pillantottak meg a habokon. Csónakba ugrottak, és kihúzták a ládát a homokos partra. Sietve lefeszítették a tetejét, azt gondolván, hogy kincset rejt magában. De a lélegzetük is elállt meglepetésükben, amikor a ládából egy szép fiatalasszony lépett ki, alvó gyermekkel a karján. Danae sápadtan a kiállt gyötrelemtől és remegve a hidegtől, elmondta a megmentőinek, hogyan vetette őt ide a sors. A jószivű halászok szerfölött elcsodálkoztak a hallotakon, majd étellel és itallal kinálták Danaét, és amikor kissé kipihente magát, a legöregebb halász a városba vezette a sziget királya elé. A király jó szivvel fogadta az idegen királylányt és fiát. Danaé es Perszeusz új otthonra találtak a királyi palotában, és semmiben sem szenvedtek hiányt. Az uralkodó később feleségül vette Danaét, és Perszeusz királyfi módjára nevelkedett a palotában. A tenger egyhangúan mosta a sziget partjait, s a palotában nyugodtan teltek-múltak az évek. Perszeusz már nem játszadozott a kert pázsitján, hanem a fegyverforgatást tanulta, s nyíllövésben, dárdavetésben versenyzett egykori játszótársaival. A király nyugtalanul figyelte, hogyan gyarapszik Perszeusz ereje és ügyessége. Féltette a trónját, és azon gondolkodott, miképp szabadulhatna meg Perszeusztól. Sárkányokról, óriásokról, hőstettekről mesélt neki, és Perszeusz lelkesen hallgatta szavait. - Sok híres hősről énekelnek a dalnokok- mondta egyszer a király -, de egyiküknek sem sikerült levágnia Meduza fejét. - Ki az a Meduza ? - kérdezte Perszeusz. - Messze nyugaton - felelte a király -, ott, ahol az örök éj birodalma kezdődik, három nőver él, a Gorgok. Rút, szárnyas szörnyetegek és haj helyett kígyók tekergőznek a fejükön. Ketten halhatatlanok közülük, a harmadik Meduza, halandó. Aki a Gorgok mozdulatlan, csúf arcát megpillantja, remületében kővé dermed. Ha enyém lenne Meduza feje, megmutatnám ellenségeimnek, és minden csatát megnyernék. Ettől fogva Perszeusz szüntelenül a Gorgokra gondolt. Csábította a kaland, amelyre még egyetlen hős sem vállalkozott. A hosszú úttól nem félt, és szentül hitte, hogy ha a Meduza valóban halandó, akkor jó kardjával és erős karjával könnyűszerrel legyőzi. Csak dicsőségre gondolt, a veszélyre nem. - Elmegyek - mondta egy este anyjának -, és elhozom a Meduza fejet. - Danae sírva fakadt. Félt, hogy Perszeusz sohase tér vissza a veszélyes útról. De a király helyeselte az ifjú elhatarozását, s dicsérte bátorságát. Örült, hogy Perszeusz ily veszélyes feladatot vállalt magára. Perszeusz felkészült az útra, s a kalandvágytól fűtve azonnal elindult. A leáldozó nap irányába haladva járta a tengereket és szárazföldeket. Vadállatoktól, madaraktól hemzsegő erdőkön keresztül tört utat magának, hegyeket hágott meg, és folyókon gázolt át. Hosszú, hosszú ideig vándorolt, egyre nyugatnak tartva. Pallasz Athene, a bátor férfiak védelmezője nyomon követte útját. Kedvét lelte a merész ifjúban, s meg is jelent előtte. - Bátor vagy Perszeusz, - így szólt hozza-, de ez nem elég. Fogadd meg tanácsomat, ha épségben, egészségben akarsz hazatérni. Nem szabad ránézned a Gorgokra. De ha nem látod Meduzat, nem tudsz megküzdeni vele. Egy rézpajzsot ajándékozok neked. Úgy ragyog, mint a tükör. Ha belenézel, szemmel tarthatod a Gorgokat, mert a tükörképük nem tesz kárt benned. De ez még nem minden. Közönséges karddal nem lehet levágni Meduza fejét, ezért adom neked oda ezt az acélsarlót. De még ez se elég, meg kell szerezned a nimfáktól a szárnyas sarut, a varázstarisznyát, meg a láthatatlanná tévő sisakot. Csak három vénasszony mondhatja meg neked, hol élnek a nimfák. Gyere, megmutatom a vénasszonyokhoz vezető utat. Perszeusz köszönetet mondott az istennőnek, magához vette a fényes pajzsot meg a sarlót, és elindult a kijelölt irányban. Kopár, köves vidékre ért, ahol egy rozoga viskó állott. Abban lakott a három vénasszony, a Gorgok testvérei. Perszeusz már messziről hallotta civakodásukat. Hármuknak összesen egyetlen foga és egyetlen szeme volt, amelyet felváltva használtak, de sohasem tudtak megegyezni abban hogy ki a soros. Alighogy az egyik magához vette a szemet és körülnézett, már is rávetette magát a másik, hogy ő is nézni akar. De mihelyt a másik vénaszonyhoz került a szem, mindjárt elvette tőle a harmadik. A fogon ugyanígy civakodtak. - Ki az? - kiálltottak a vénasszonyok. Nem látták Perszeuszt, csak a lépteit halották, mert éppen a szemen marakodtak, és egyik sem tudta megkaparintani. - Bárki legyél is - kiabálta az első vénasszony, - gyere ide és tégy igazságot köztünk! - Tégy igazságot, hogy megkapjam a szemet! - rikácsolta a második. - Ne higgy nekik - sipitozta a harmadik-, most rajtam a sor, engem illet a szem. Perszeusz átvette a vénasszonyok kezéből a szemet meg a fogat és így szólt: - Szivesen igazságot teszek köztetek. Elveszem a szemet meg a fogat és vége lesz a veszekedésnek. A vénasszonyok hangos jajgatásba kezdtek. Ügyetlenül tapogattak maguk körül, meg akarván fogni Perszeuszt. De vakok voltak és csak a levegőt fogdosták. Belátták, hogy minden igyekezetük hiábavaló, és ezért könyörögni kezdtek: - Add vissza a szemünket! Teljesitjük kívánságodat, ha ideadod a szemünket meg a fogunkat. - Mondjátok meg, hogyan jutok el azokhoz a nimfákhoz, akik a szárnyas sarut, a varázstarisznyát, és a láthatatlanná tévő sisakot őrzik - mondta Perszeusz. - Ha teljesítitek kívánságomat, visszakapjátok a szemeteket meg a fogatokat. - Kívánj valami mást! - óbégattak a vénasszonyok, de Perszeusz hajthatatlan volt. A vénasszonyok megijedtek, hogy Perszeusz elmegy, és magával viszi a szemet meg a fogat. Jajveszékeltek, sírtak, de végül mégis elárulták a nimfákhoz vezető utat. Perszeusz visszaadta a szemüket meg a fogukat, és elhagyva a kietlen vidéket, elindult a nimfák felé. Minél jobban távolodott a vénasszonyok viskójától, annal szebb lett körülötte a táj. Eleinte csak elvétve tűnt fel egy-egy fűcsomó, de kesőbb mindenfelé üde rétek zöldeltek. A magányos, torz fákat gyönyörű illatos ligetek váltották fel, és a legnagyobb ligetben, amely tele volt tarkán viragzó bokrokkal, mezitlábas nimfák táncoltak egy tisztáson. Perszeusz elkérte tőlük a sarut, a tarisznyát meg a sisakot és a bájos nimfák szivesen odaadtak neki mindent. Az ifjú lábára csatolta a szárnyas sarut, feltette fejére a sisakot, amely láthatatlanná tette, és végül vállára vetettte a bűvös tarisznyát. Sarkával elrugaszkodott a földtől és felemelkedett a levegőbe. Minden lépése egy-egy szárnycsapás volt, amely gyorsan előre vitte. Semmi sem akadályozta a repülésben. A fák koronája és a hegyek csúcsa felett uszott a levegőben. Az illatos ligetek lassan eltűntek alatta, az üde rétek is elmaradtak, és Perszeusz ismét zord vidék fölött repült. Különös formájú fekete sziklatömbök meredeztek alatta. Állatokra, emberekre emlékeztették. Valaha mind élőlények voltak, de meglátták a Gorgokat és kővé váltak. Az idetévedt madarak is fekete kődarabokként hulltak a földre, mihelyst a Gorgok közelébe értek. Perszeusz elfordította az arcát a kihalt, fekete köves vidéktől, és belenézett a fénylő pajzsába. De az is ezt a vigasztalan képet tükrözte. Nemsokará felfedezte benne a Gorgokat is, akik egy mozdulatlan felszínű tó partján aludtak. Szörnyű fejük, amelyen kígyók gomolyogtak, még álmukban is iszonyatot árasztott maga körül. - Ne tétovázz! - biztatta Perszeuszt Athene istennő halk hangja, - a középső Gorgo Meduza. Perszeusz leszállt az alvó szörnyeteg fölé. A kígyók megérezték a betolakodót és vadul sziszegtek. Perszeusz belenézett a pajzsába, s megállt a Gorgok mellett. Felemelte éles sarlóját és egyetlen csapással levágta Meduza fejét. Amint a fej lehullott, a szörnyeteg nyakából kiugrott Pegazosz, a szárnyas ló, kitárta szárnyát, és a meglepett Perszeusz szeme láttára eltűnt a felhők között. A Meduza fej most élettelenül feküdt a földön. Olyan nagy volt, hogy Perszeusz attól tartott, nem fér bele a tarisznyájába. De a varázstarisznya olyan könnyen magába fogadta a terhet, mint egy kavicsot, és olyan súlytalan maradt, mintha még mindig üres lett volna. Perszeusz megemelte szárnyas saruba bújtatott lábát és felemelkedett a magasba. A halhatatlan Gorgok felébredtek a zajra. Körülnéztek és amikor meglátták halott testvérüket, féktelen haragra lobbantak. Széttárták sárkányszárnyukat, és vadul keringve a tó fölött a bűnöst keresték. Fejükön vészjóslóan ágaskodtak a kígyók, de Perszeuszt nem bánthattak, mert a sisak láthatatlanná tette. S a Gorgok hiába cikáztak dühödten a levegőben. Senkit sem láttak, akire lecsaphattak volna. Perszeuszt pedig szárnyas saruja sebesen vitte otthona felé, és az ifjú repeső szívvel várta a pillanatot, hogy meglephesse anyját meg a királyt. De hirtelen vad szél kerekedett és ellenkező irányba vitte. Perszeusz megpróbált ellenállni, de a szél erősebb volt nála, s egészen Afrika földjére sodorta. Itt végre alábbhagyott a vihar ereje, és Perszeusz fáradtan lerogyott a fűbe. Szeme égett a széltől, teste sajgott. Nagyon vágyott a pihenésre. - Mit keresel itt? - szólalt meg fölötte egy mennydörgő hang. Az erdőszélen Atlasz, a hatalmas óriás állt. - Engedd hogy itt maradjak egy ideig. - kérte a fáradt Perszeusz-, megpihenek és folytatom utamat. - Menj, ahonnan jöttel - mordult rá Atlasz. Bizalmatlanul végigmérte Perszeuszt, majd így folytatta: - Ki tudja mi szél hozott ide? Talán bizony aranyalmára vágysz? Hord el magad, de gyorsan! Perszeusz dühösen felkiáltott: - Ezért a szívélyes fogadtatásért jutalmat érdemelsz! - és elfordítva arcát, kivette a tarisznyából Meduza fejet. Amint Atlasz Meduza borzalmas arcába nézett, menten sziklás hegyre változott. Szakálla és haja belefolyt a hegy hajlásaiba, és bozottá, erdővé magasodott. Ahogy nőttön- nőtt, majd hegységgé terebélyesedett, amely máig is ott áll Afrikában, és az Atlasz nevet viseli. Perszeusz vissza tette tarisznyájába a Meduza fejet, lefeküdt a fűbe és elaludt. A hősök mély álmát aludta, amíg föl nem ébresztették az afrikai nap perzselő sugarai. Teljes szélcsend volt, és Perszeusz abban reménykedett, hogy még napnyugta előtt viszont látja édesanyját. Felrepült és folytatta légi útját. Útközben a Meduza fejből csöpögú vér átitatta a tarisznyát, és amint a vércseppek a földre hulltak, menten mérges kígyókká változtak. Azóta van Afrikában annyi halálhozó kígyó. Perszeusz már nagy utat tett meg, amikor hatalmas ember tömeget látott maga alatt. Az emberek a tengerpartról a szárazföld belseje felé futtottak, mintha földrengés elől menekülnének. Perszeusz leszállt a földre, elvegyült a tömegben, és megkérdezte mi történt. - Nagy csapás érte országunkat - panaszolták a riadt emberek. - Királynénk Kasziopea azzal dicsekedett, hogy szebb, mint bármelyik tengeri nimfa. Ezzel magára haragította Posszeidon istent, aki most keményen bünteti az egész országot. A tengerből mindennap kilép egy rémséges szörny, nyájainkat pusztítja és embereket fal fel. Ma a királylányt, Andromedát áldozzák fel neki. Most vezették szegényt a tengerpartra. Elkísertük, de máris menekülünk, hogy ne lássuk pusztulását. A szörny nemsokára felmerül a habokból. Perszeusz nem tétovázott, hanem hátat fordítva az embereknek, a parthoz sietett, és a tenger fölé emelkedett. Egy sziklaszirten megpillantotta a megkötözött Andromedát, s nem messze tőle, a homokos parton a királyt meg a királynét. A szülők nem tudtak elválni a szeretett lányuktól. A tenger egyszerre csak szilaj hullámokat vetve tombolni kezdett. A vízből kiemelkedett az óriási szörnyeteg pikkelyes, nyálkás teste, s a felkorbácsolt hullámok vadul örvénylettek körülötte. Andromeda rémülten felsikoltott és kétségbeesett szülei hangos zokogásban törtek ki. A szörny egy tajtékos hullámot maga előtt sodorva a szirt felé tartott, ahol Andromeda fehér tenyerével eltakarva szemét, sorsa beteljesedését várta. Perszeusz a szörny fölött megállapodott a levegőben, s kivonta kardját. A szörnyeteg dühösen kapkodott a hős ifjúnak a víz színére tükrözött árnyéka után, de Perszeusz kardja máris lesújtott rá. Most a szörny a víz színe fölé ugrott, de Perszeusz szárnyas sarujával a magasba menekült előle. Majd ismét dühödten vagdalta a szörny testét, míg vérétől vörös nem lett a tenger. A szörny tekergett, vonaglott, vedekezett. Mintha Perszeusz kardcsapásait meg sem érezte volna. Véres szemével kitartóan leste az ifjú minden mozdulatat. Ez a borzalmas tekintet eszébe juttatta Perszeusznak Meduzat. Gyorsan kivette tarisznyájából az iszonyatos fejet és megmutatta a szörnynek. A hatalmas kigyó nyomban kővé dermedt, s lessüllyedt a tenger mélyére. Nagy meredek örvény jelölte a helyet, ahol a tengerfenékre zuhant. Andromeda levette arcáról tenyerét és Perszeusz úgy érezte, mintha hajnalcsillag ragyogott volna fel éjszakai vihar után. Pajzsát, fegyvereit, s a Meduza fejet rejtő tarisznyát letette a partra és a lányhoz sietett, hogy megszabadítsa bilincseitől. Andromeda szépsége valósággal elbűvölte. A király meg a királyné elébe ment a bátor Perszeusznak, hogy köszönetet mondjon neki. - Fogadj el tőlem annyi aranyat, ezüstöt, drágakövet és ráadásul annyi rabszolgát és nemes verű lovat, amennyi jólesik! - mondta a király. - Minden aranynál, ezüstnél és minden egyéb jutalomnál kedvesebb nekem a lányod, király -felelte Perszeusz. - Add hozzám feleségül, ha ő is akarja. Andromeda boldogan igent mondott. - Örülök, - mondta a király, - hogy ilyen bátor férfi felesége lesz a lányom. Hárman indultunk el szomorúan a palotámból, és négyen térunk vissza, boldogan. Perszeusz felemelte a földről a tarisznyáját, és elámult. A fűszálak megkövültek a tarisznya alatt és korallá változtak. Azokból a fűszálakból, amelyekre rászivárgott a Meduza vére, piros korall lett. A korallokért eljöttek éjszaka a tengeri nimfák és a víz alatt elültették őket. Így lett tele a tenger mélye korallcserjékkel. A királyi udvarban hamarosan megkezdődtek az előkészületek az esküvőre. A lakodalomban mindenkit terített asztal várt. Mindenki annyit ehetett, ihatott amennyit bírt. S a királyt és a királynét körülvevő főemberek együtt örültek a néppel Perszeusz és Andromeda boldogságának. Vidáman csengtek az ezüst serlegek, a palotát tömjén- és virágillat lengte be, és mindenütt pengtek a lantok. De a derűs mulatozás zajában váratlanul fegyvercsörtetés hasított bele. Harcostársai kíséretében Phineusz rontott be a lakodalomterembe. Phineusz régebben megkérte Andromeda kezét, de amikor a királylányt a pusztulás veszélye fenyegette, gyáván a sorsára bízta. Most pedig kezében lándzsával, ott állt a terem ajtajában és így kiáltott: - Eljöttem megbosszulni Andromeda elrablását. Engem illet a keze. Aztán teljes erejéből elvetette a lándzsáját, de célt tévesztett. A lándzsa Perszeusz közelébe egy vánkosba fúródott. Phineusz emberei mintha csak erre a jelre vártak volna, nekirontottak a vendégeknek, kegyetlen vérfürdőt rendeztek, majd bekerítették Perszeuszt. Perszeusz elszántan védekezett, suhogó kardja szinte áttüzesedett a tenyerében. De amikor látta, hogy a túlerővel nem tud megküzdeni felkiáltott: - Aki barátja Perszeusznak fordítsa el az arcát! Ő maga is elfordította tekintetét, kirántotta tarisznyájából a Meduza fejet, s ellenségei elé tartotta. Phineusz hívei nyomban mozdulatlanságba merevedtek. Kővé váltak. Lándzsát, kardot emelő kezük megkövült, s vér is megfagyott ereikben. Perszeusz a kőharcosokat kerülgetve Phineusz keresésére indult. A gyáva kérő egy sarokban kuporgott, s mikor Perszeusz elébe állt, elfordította arcát, és kegyelemért könyörgött. - Elég bátor voltál ahhoz, hogy idegen vért önts és békés embereket gyilkolj - mondta Perszeusz. Az ilyen bátorság szobrot érdemel. - Eléje tartotta a Meduza fejet, és Phineusz ajkán elhalt a szó, teste mozdulatlanná vált. De még kővé dermedt arcáról is lerítt a gyávaság, s kőteste gelenken gubbasztott a sarokban. Perszeusz nem sokáig maradt idegen földön. Nagyon vágyott már édesanyja után. Hajóra szállt tehát Andromedával, és nemsokára újra ott állt, ahonnan kalandos útjára elindult. Mostohaapja alig titkolta csalódását, amikor meglátta az épségben hazatérő Perszeuszt, szép, fiatal feleségével az oldalán. - Talán bizony még Meduza fejet is elhoztad? - kérdezte gúnyosan. - Elhoztam - felelte Perszeusz mosolyogva. - Tudtam, hogy vakmerő vagy - mondta a király epésen -, de nem tudtam hogy vakmerően tudsz hazudni. - Látni akarod a Meduza fejet, király? - kérdezte Perszeusz. - Ne akard, mert aki ránéz kővé válik. - Csak az istenek tudják, kit fejeztél le - csipkelődött a király. - Lehet, hogy kost, lehet hogy kecskét. - Perszeuszt felbőszítették a király szavai. Elfordította arcát, kirántotta tarisznyájából Meduza fejet, és megmutatta a királynak. A hitetlen uralkodó menten kővé dermedt. Danae ezalatt megtudta szolgálóitól, hogy fia hazatért, s elébe sietett. Boldogan ölelte át Perszeuszt és ifjú nejét. - Óvakodj a kiralytól-, súgta aztán, - a vesztedre tör. - Már nem kell félnünk tőle - felelte Perszeusz, és elmondta anyjának, mi történt. A megüresedett trónt Perszeusz foglalta el. Szeretett Andromedájával és édesanyjával boldogan élt a szigeten, de a régi jóslat elől nem menekülhetett. A szomszed kiraly meghívta egyszer a maga városába, ahol ünnepi játékokat rendeztek. A játékokban Perszeusz is részt vett, és olyan szerencsétlenül hajította el diszkoszt, hogy az a nézők közé repült, és bezúzta egy aggastyán koponyáját. A halott öregemberben Akriszioszt ismerték fel, Perszeusz nagyatyját, aki őt anyjával együtt ládába záratta, és a tengerbe vettette. Annyira félt a jóslat beteljesedésétől, hogy megszökött palotájából és álruhában bolyongott a világban. De a sors rátalált, és a jóslat beteljesedett. Perszeusz eltemette szerencsétlen nagyatyját és mélységes gyászban visszatért otthonába. Mindvégig bölcsen uralkodott. A varázserejű ajándékokat visszadta Athénne istennőnek, csak Meduza fejet tartotta még magánál meg egy ideig. Ellenség nem mert betörni Perszeusz országába. Meduza feje jól védte az édes békét.